Sokszor azt gondoljuk, már van értelem az életünkben, és csak akkor döbbenünk rá az öncsalásra, mikor kudarcot vallunk. Néha a tudaton kívül keressük az értelmet, és küzdünk, míg el nem fáradunk az abszolút valóság megismerésének lehetetlenségében. Néha pedig elfog minket a reménytelenség, mert nem hiszünk abban, hogy van valami az út végén. Ez a tudat három nagy illúziója, melyek meghatározzák a tudat jelenlegi állapotát.
Néha azt érezzük, csak mi nem tudunk ezeken felülemelkedni, de ha körbenézünk, rájövünk, hogy nem csak bennünk okoznak nehézségeket. Hogyan tudnánk megváltoztatni valamit, ami sokszor úgy tűnik, mintha megváltoztathatatlan, alapvető természetünk lenne?
Néha elképzelem, mi történne velem, velünk, a világgal, ha a tudatunk egyszer csak átlépne az illúzióin. Olyan ugrásnak képzelem ezt el a tudatban, mint mikor az ember megszelídítette a tüzet: volt egy pont, amitől kezdve már nem félt, nem menekült a tűz elől, ahogyan azt minden állat teszi, hanem használni akarta azt.
Mi történhetett akkor a tudatban? Vajon a jelenlegi világból hová tudna fejlődni az emberiség, ha maga mögött hagyná a mostani állapotot?
A lenti nagyon szép beszédet Dario Ergas chilei humanista mondta el az Értelem tekintetének felébresztése című könyvének bemutatóján. (Dario egyébként a közelmúltban járt nálunk Magyarországon, a magyar Parkban.) A „belső tekintet” felébresztését hangsúlyozza, mint valamit, ami elindíthat minket az Értelem tapasztalata felé, mely mélyen mindannyiunkban ott él.
