A tűzműhely következő lépése – avagy hogyan hoztuk el a tüzet a Parkba?
Ezt a beszámolót csak akkor olvasd el, ha szerinted is fontos lépés volt az emberiség történelme során a tűz megszerzése és megszelídítése.
Múlt vasárnapra azt terveztük Csucsuval, hogy elmegyünk tüzet szerezni. Már hónapok óta részt veszünk a tűzműhelyben, van kicsi kemencénk, őriztünk benne már tüzet, őriztünk nagy tüzet is éjszaka, de még nem szereztünk tüzet a környékről, ez volt számunkra a következő lépés.
Először is Csucsu készített egy kemence hordozót friss faágak felhasználásával. Nekem már volt egy ilyen hordozóm, ezért vártam, hogy Csucsu kész legyen a sajátjával. Izgatottan indultunk el Mikebuda irányába. Én azt gondoltam, hogy vagy úgy találunk tüzet, hogy valaki éppen gazt éget, vagy úgy, hogy valahol majd grilleznek, kedvesen behívnak, kemencéket megpakolják jó kis parázzsal, a bendőnket meg sült husival. Nagyon párás volt az idő, fülledt meleg volt, útközben többször a párás levegőről azt hittük, hogy füstöt látunk a távolban. De aztán rájöttünk, hogy az nem füst. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a Parkot, Csucsu kemencéje sajnos kicsúszott a hordozóból, és eltörött. Nagyon szomorúak lettünk, de valamilyen belső indíttatásra elvittük az eltört darabot, ami egy tálkára hasonlított ekkor – „majd hozod abban a tüzet!”- próbáltam nyugtatni.
Mikebudára érve meglehetősen kihaltnak tűnt a falu, sehol egy ember, csak a kocsma előtt üldögéltek néhányan. Persze füstöt nem láttunk sehol, tüzet sem találtunk. Ekkor kicsit leültünk pihenni. Mit tegyünk? Folyamatosan ezen gondolkodtunk, hogyan lépjünk tovább? Persze ott volt bennünk a félsz, hogy üres kézzel megyünk haza. Úgy döntöttünk, hogy a kisebb mellékutakat is körbejárjuk. Még mindig semmi... Aztán egyszer csak megjelentek az emberek, többen lettek, kijöttek az udvarra, beszélgettek a ház előtt. Elindult a nyüzsgés. Ekkor az lett az erőteljes érzésem, hogy ahol ember van, ott tűznek is lennie kell... Újra felcsillant a remény, hogy ma még sikerrel járhatunk.
Már a főúton mentünk – miután úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a Park irányába, és majd útközben letérünk a tanyák felé -, amikor Csucsu meglátta a füstöt és felkiáltott: „Ott a tűz!”. Izgatottan siettünk, és kerestük a füst forrását. Meg is találtuk, egy néni égetett gazt az udvarán. Megszólítottuk, és elmondtuk, hogy szeretnénk kérni a tűzből, mert elvinnénk magunkkal a kemencénkben. Először furcsállotta kérésünket, de hamar döntött, hogy segít nekünk, valószínűleg látta, hogy ez nagyon fontos számunkra. (Máskülönben elloptuk volna, mint ahogy Prométheusz tette.) Szabadkozott a néni, hogy nincs parázs, mert csak az elszáradt krumpliszárat égeti. Mondtuk neki nem baj, elég a tűz is, majd mi tápláljuk, hogy legyen parázs. Nagyon boldogok voltunk, és ez valahogy átragadt a nénire is. Éreztük, hogy segíteni akar nekünk, azt mondta, hogy ilyen kedves vendégei rég voltak, és igazából utánunk jönne, hogy megnézze, sikerrel járunk-e. Azt is elmondtuk neki, hogy most ezt a tüzet el fogjuk gyalog vinni 3 km távolságra. A néni mondta, hogy ezt a napot nem fogja elfelejteni. „Mi sem” - mondtuk neki egyöntetűen. Elbúcsúztunk és elindultunk.
Újabb izgalmak következtek, hiszen a tűz megvolt, de ez nagy felelősség, mi lesz a tűzzel, haza bírjuk-e vinni? Képesek leszünk-e vigyázni erre a fontos dologra, amit megszereztünk? Át tudjuk-e adni a többieknek, akik most „otthon” várnak bennünket? Először kézben vittem a kemencét, ami persze kezdett lassan átmelegedni. Rájöttem, hogy a hordozóm, ami van, maximum hideg kemencét képes szállítani, átmelegedett kemencével (ami akár tűzforró is lehet), már nem lehet használni. Félúton eszünkbe jutott, hogy fel tudjuk használni az agyagtálat ami nálunk van, arra helyeztük rá a kemencét, az szigetelte kezünket a melegtől. Ez nagyon jó megoldásnak tűnt, és érdekes, hogy pont egy olyan dolog segítette utunkat, ami az első negyed órában eltört. Félúton átadtam a kemencét a Csucsunak, hogy ő is megtapasztalja milyen hordozni a tüzet. Nagyon boldogok voltunk, szedtük a lábunkat. A szél is segítségünkre volt, pont annyira fújt, ami segítette a tüzünket szépen életben maradni.
Nagyon szép pillanat volt, amikor megláttuk a távolban a Parkot, illetve a felszálló füstcsóvát a Park felett, mert ott is egy kis tüzet raktak éppen a többiek az udvaron. Mint a mágnes vonzott oda a nagy(obb) tűz bennünket, és nagy öröm volt, hogy mi is hozunk tüzet, mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy legyen tűz, melegség, fejlődés...
Krinya
Amikor eltört a kemencém, az első gondolatom az volt, hogy ez nem egy véletlen baleset, mivel őszintén szólva hiányzott a Tűz-műhely anyagaival való folyamatos munka, a hordozó elkészítéséből pedig a gondosság. Mindössze néhány gallyat fogtam össze, amik elmozdultak, nem tartották meg a kosár formáját, és így Keni (a kemence) kipottyant és ripityára tört az aszfaltúton. Aztán a második gondolatom az volt, hogy kezdhetem újra elölről a Tűz-műhelyet egészen a kemenceépítéstől, és ez elgondolkodtatott bizonyos témákon. Például azon, hogy amikor az embernek újra kell kezdenie valamit az életében, akkor nem a nulláról kezdi, mivel megvannak a korábbi tapasztalatai, amelyek segítik abban, hogy gyorsabban fejezzen be egy-egy folyamatot. De sok energiát és időt lehet megspórolni, ha egy tevékenységbe már az elejétől rendesen beletesszük a szándékunkat, a figyelmünket és a gondosságunkat, amelyek segítik a folyamatos haladást. Minden újrakezdés időveszteséggel jár, és nem áll végtelen idő a rendelkezésünkre ahhoz, hogy mindig mindent újrakezdhessünk, mivel az életünk egyszer csak véget ér, és a testünk (remélhetőleg csak a testünkJ) egyszer meg fog halni. Így aztán, ha valamilyen cél felé szeretnénk haladni, vagy valamilyen változást szeretnénk elérni az életünkben, akkor valóban fontos, hogy ezek elérése érdekében folyamatosan és kellő gondossággal dolgozzunk (mind belső munkák által, mind a világban való cselekvés megváltoztatása által). És még az is eszembe jutott, hogy az, hogy egyszer elértünk valami nagyon jó állapotba, vagy csináltunk valami nagyon jó dolgot, az nem jelenti azt, hogy „akkor ez már megvan” és örökre így is marad, mert ha mindezt nem építjük tovább, akkor még a legjobb állapotok és a legjobb dolgok is el tudnak veszni számunkra. Ez a helyzet előhozta az ismétlődés témáját, és elkezdtem gondolkozni azokon a helyzeteken, amelyek ismétlődtek az életemben, és még most is ismétlődnek. Meghallgattam az „Ismétlődés” vezetett élményt, és a végén, amikor választani kell a három út között (Az élet ismétlődései, Az élet elutasítása, és Az élet kiteljesedése) komolyan elgondolkoztam, hogy milyen óriási jelentősége van annak, hogy az ember melyik utat választja az életében.
Számomra még az volt az érdekes, hogy az embereket mennyire lelkesíteni tudja az a kép, hogy megjelenik egy-két „őrült” kemencével a kezében és tüzet kér tőlük. A néni, akitől végül is sikerült tüzet szereznünk hihetetlenül boldog lett attól, hogy adhatott nekünk tüzet. Nem tudom pontosan, mi történik ilyenkor az emberekkel, de úgy tűnik, hogy valamiért a tűz adása és szerzése mélyen megérinti az embert, és a legjobb érzéseket hozza elő belőlük. Mindez elgondolkodtatott azon, hogy valószínűleg az őseinknek hasonlóan erős inspirációt adhatott az, amikor sikerült ezt a fontos lépést megtenniük az emberiség története során.
Csucsu
