Sokszor azt gondoljuk, már van értelem az életünkben, és csak akkor döbbenünk rá az öncsalásra, mikor kudarcot vallunk. Néha a tudaton kívül keressük az értelmet, és küzdünk, míg el nem fáradunk az abszolút valóság megismerésének lehetetlenségében. Néha pedig elfog minket a reménytelenség, mert nem hiszünk abban, hogy van valami az út végén. Ez a tudat három nagy illúziója, melyek meghatározzák a tudat jelenlegi állapotát.
Néha azt érezzük, csak mi nem tudunk ezeken felülemelkedni, de ha körbenézünk, rájövünk, hogy nem csak bennünk okoznak nehézségeket. Hogyan tudnánk megváltoztatni valamit, ami sokszor úgy tűnik, mintha megváltoztathatatlan, alapvető természetünk lenne?
Néha elképzelem, mi történne velem, velünk, a világgal, ha a tudatunk egyszer csak átlépne az illúzióin. Olyan ugrásnak képzelem ezt el a tudatban, mint mikor az ember megszelídítette a tüzet: volt egy pont, amitől kezdve már nem félt, nem menekült a tűz elől, ahogyan azt minden állat teszi, hanem használni akarta azt.
Mi történhetett akkor a tudatban? Vajon a jelenlegi világból hová tudna fejlődni az emberiség, ha maga mögött hagyná a mostani állapotot?
A lenti nagyon szép beszédet Dario Ergas chilei humanista mondta el az Értelem tekintetének felébresztése című könyvének bemutatóján. (Dario egyébként a közelmúltban járt nálunk Magyarországon, a magyar Parkban.) A „belső tekintet” felébresztését hangsúlyozza, mint valamit, ami elindíthat minket az Értelem tapasztalata felé, mely mélyen mindannyiunkban ott él.
Az Értelem tekintetének felébresztése
Nagyon köszönöm, hogy itt lehetek, az attiglianói Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjában, nagyon köszönöm a könyv lefordítását és kiadását, nagyon köszönöm, hogy együtt lehetünk ebben a pillanatban. Most megpróbálom veletek együtt megtalálni azt, hogy mit is jelenthet az, hogy „az Értelem tekintete”.
2002 közepén Silo számos európai és amerikai országban bemutatta üzenetét a halhatatlanságról, a szentről és azokról az eljárásokról, melyek elvezethetnek ehhez a tapasztalathoz. Santiagóban, a Nataniel sportcsarnokban jelen voltam a magyarázatainál. Egy pillanatban meghívott bennünket arra, hogy Kézrátétel ceremóniát tartsunk. Gyakran történik velem, hogy amikor kapcsolatba lépek ezzel a szellemi energiával, akkor egy gyengéd öröm jár át, és egy olyan érzés, hogy minden nagyon jól van, hogy minden nagyon jó lesz. Amikor kinyitottam a szememet az élmény végén, végigfuttattam a tekintetem a több ezer résztvevőn. Szokatlan élességgel figyeltem meg, hogy mi az, ami megkülönböztet minden egyes arcot; azt éreztem, hogy minden egyes embert ismerek, és egy nagyon könnyed, de mégis intenzív szeretet köt össze mindannyiunkat.
Amikor véget ért az esemény a stadionban, Silo-val és több barátunkkal összegyűltünk a lakásomban, és ma is emlékszem a megjegyzéseire. „Minden kultúra, különböző korokban felfedezi az utat ahhoz, hogy eljusson a mélyhez, az Értelem tapasztalataihoz. Az Üzenet az az út, amely ennek az egyetemesedési korszaknak megfelel, ennek a pillanatnak, amikor a különböző kultúrák és hitek találkoznak és összeütköznek. Ezek a megfelelő eljárások a jelenlegi pillanathoz, és aki használja azokat, meg fogja találni az értelem fonalát.” Talán ez volt az a nap, amikor elkezdtem írni azt a könyvet, melyet ma bemutatunk.
Amikor az életem értelmét keresem, akkor különböző nehézségekkel találkozom.
Az első nehézség az, hogy nem igaz, hogy keresem az életem értelmét, az idő nagy részében azt tapasztalatom, hogy az életemnek van értelme. Nagyon nehéz azt keresni, amiről azt hisszük, hogy már megvan. Kétségtelen, hogy ebben a gyors változásokkal teli korszakban az események ledöntik a hiteinket, és ez olyan nagy szenvedést eredményez, hogy végül felismerjük, hogy teljesen elveszettek vagyunk, és az életünknek egyáltalán nincs értelme. Ezek a hideg vízzel teli vödrök, melyekkel az élet néha nyakon önt bennünket, a kudarcnak nevezett tapasztalatok. Összekeverjük az élet értelmét az ábrándjainkkal és a vágyainkkal. Amikor ezek az ábrándok kudarcot vallanak, akkor felébredünk az illúzióból, és tudatára ébredünk annak, hogy elveszettek vagyunk, valódi értelem nélkül. A kudarc lehetővé teszi a tudat számára, hogy egy pillanatra felszabaduljon az ábrándok börtönéből. A kudarc megtapasztalása nagyon fontos, amit nagyon nehéz magunkévá tenni. Mindannyian átélünk kudarcélményeket, de csak néhányan ismerik fel, és sokan elrejtik vagy tagadják azokat. Amikor elrejtjük vagy tagadjuk a kudarcainkat, akkor a neheztelés, a depresszió vagy a pánik állapotába esünk. A kudarc felismerése felébreszt bennünket abból az illúzióból, amely rabságban tartja a tudatot, és szabadon enged bennünket, hogy új keresésbe kezdjünk. Ezért mondjuk azt, hogy ez a keresés és ez a tanítás „azoknak szól, akik a kudarcot hordozzák a szívükben”.
A másik nehézség az értelem keresésével kapcsolatban az a hit, hogy a valóság a saját tudaton kívül van. Úgy tűnhet számunkra, hogy a tudat érzékel egy külső világot, ami „valós”. Azt hisszük, hogy létezik egy önmagában álló valóság, a tudaton kívül, és a korlátolt tudatunk nem képes felfogni azt teljességében. Mivel azt hisszük, hogy ott, kívül van az, ami valós, az elmén kívül keressük azt, ami valós és igaz. Úgy tűnik, hogy a dolog nagyon máshogyan van. A tudat nem felfogja a valóságot, hanem létrehozza azt, és a saját szándékának tükröződését érzékeli, azt a világot érzékeli, amit saját maga hoz létre. Tehát a valós olyan kategória, melyet nem lehet használni úgy, hogy nem vesszük figyelembe a tudatot. Nehéz felfogni a tudat-világ struktúrát, úgy tűnik számunkra, mintha két dolog lenne, egyrészt a tudat, másrészt a világ, de ez egy struktúra, elválaszthatatlan, és nem lehetséges csak az egyik létezése. Ha formáról és színről beszélünk, akkor megértjük, hogy nem lehetséges elképzelni formát szín nélkül, vagy egy színt forma nélkül; ugyanez a helyzet a tudattal, ami egy tudat-világ struktúra.
Úgy élünk, hogy teljesen összezavar bennünket a külvilág, és úgy tűnik számunkra, hogy a tudat minden kivetítése és alkotása önálló létezéssel bír, és azon kívül van. A szerelem például, úgy tűnik, hogy a szeretett személyből ered, és nem figyeljük meg azt, hogy ezt a szerelmet, amely felébredt bennem, kivetítjük a szeretett személyre. Isten egy, a saját tudaton kívüli lénynek tűnik; az Értelem olyasvalami, ami hiányzik belőlünk, és szintén kívülről kell érkeznie. Nem tudjuk megismerni a valóságot, mert azt hisszük, hogy a tudaton kívül van az, ami valós.
Az értelem e keresése során felébred bennünk egy belső tekintet, egy olyan tekintet, amely eltérő mélységgel rendelkezik, mint az, amit "én"-ként ismerek fel, egy olyan tekintet, amely megfigyeli az én-t, és bizonyos távolságra van az „én”-től. Ez egy nagyon érzékeny tekintet, olyan tekintet, amely fénysugarat bocsát az ellentmondásaimra és a csalódásaimra. Az értelem keresése felébreszt egy belső tekintetet, de ez, ahelyett, hogy azzal találkozna, amiről ábrándozom, és amire vágyom, vagy hogy milyen nagyszerű vagyok, a határaimmal találkozik, a függőségemmel, az ellentmondásommal, a félelmemmel, röviden az énemmel és annak vágyaival. Ha a belső tekintet képes arra, hogy elfogadja azt, amit lát, ha képes arra, hogy gyengédséggel megfigyelje azt, akkor a belső tekintet kapcsolatba lép egy belső nyugalommal, egy központtal, önmagával.
Az utolsó nehézség, amit szeretnék helyretenni ebben az írásban, az a harc, amit a semmi kísértete ellen kell folytatnunk. Elkezdjük leértékelni azokat a tapasztalatokat, melyek megerősítik számunkra, hogy létezik a hétköznapitól eltérő valóság, és azt kezdjük gondolni, hogy ezek nem lényegesek. Minek annyi erőfeszítés – duruzsolja a semmi –, ha az út végén nem találsz semmit. A kísértetek nem bántanak, de megrémisztenek, elbújunk a takaró alá, és soha nem tudjuk, hogy léteznek-e vagy sem. Ez történik a halál falával is: megrémiszt, és soha nem nézünk vele szembe. Ha titokban felemelem a tekintetem a takaró fölé, a kísértetek repkednek körülöttem, fenntartom a tekintetemet, és a tekintet belülre kerül, a nyugalom legyőzi a félelmemet vagy a hitemet.
Ez a három nehézség – a tudat azon illúziója, hogy azt hiszi, hogy rendelkezik az értelemmel, a tekintet zavarodottsága, mely azt hiszi, hogy a külvilágot érzékeli, valamint a hit a semmiben – a jelenlegi fejlettségi pillanatunk sajátossága. Ez a tudat jelenlegi állapota, és ezért az értelem keresése egy evolúciós ugrást is jelent. Úgy tűnik számomra, hogy ezt kíséreljük meg a Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjaiban, szerte a világon.
Nagyon mélyen mindannyiunkban ott van az értelem tapasztalata, ott van az, ami valójában van.
De hogyan juthatunk el hozzá, és mit tehetünk azért, hogy kifejeződjön a világban.
Amikor megpróbálok kapcsolatba lépni vele, akkor ráébredek, hogy nagyon nehéz, ezért tudományos hozzáállást veszek fel, és megpróbálom megmagyarázni. De ez bennem él, és magába foglal, ott van benne, de nem a sajátom, a beszéd során elszökik tőlem és összezavarodom. Néha megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon, és néha te felfogod, ekkor egy nagyszerű érzés kapcsol össze bennünket, és ez elég is nekünk. Tehát valami elkísér engem, és néz és megfigyel a szemeimen keresztül. Azt mondom, hogy ez a belső tekintet, a belső tekintet, ami már nem kapaszkodik a külső érzékekbe vagy a problémákba vagy az én-be, hanem saját magát nézi, és meglátja a visszatükröződését mindenben, amit megérint, és néha találkozik ugyanazzal, ami felőled néz.
Silo Üzenetében megtalálhatóak azok az eljárások, melyek segítségével kapcsolatba léphetünk ezzel a belső valósággal. Az Erővel való munka, a kérés és a köszönetmondás, az elmélkedés arról, hogy ki vagyok és hová tartok, az elmélkedés arról, hogy van-e értelem az életben vagy minden véget ér a halállal, lehetővé teszi, hogy felébresszem a belső tekintet, hogy felragyogjon, és az értelem fényével nézzen. A belső tekintet nem fedezi fel, hogy ki vagyok, hanem megfigyeli, hogy nem tudom; a belső tekintet nem szabadít meg a vágytól, hanem tudja, hogy a rabja vagyok; nem tudja, hogy mi fog történni a halálom után, de tudja, hogy meg fogok halni; nem a győzelem tekintete, hanem a kudarc tekintete. Nincsenek meg a válaszai, de a nyugalom felől figyel.
Miközben fejlesztem a tudat ezen új tekintetét, ezt a belsőbb tekintetet, amely nem keveredik össze az énnel, hanem megfigyeli az ént, újfajta tapasztalatok jelentkezhetnek, különleges tapasztalatok, melyek a tudat mélyebb tereiből származnak. Megindító és mindent felölelő tapasztalatok, melyek sokszor történnek velünk, de nem ismerjük fel azokat, mert a belső tekintet alszik, vagy az énnel azonosul.
Az értelem tapasztalata, melyet próbálunk megsejteni, nem csak a belső világban van, ott történik meg, de arra törekszik, hogy megnyilvánuljon és megvalósuljon a külvilágban. Az emberi cselekedet viszi el a belső világot a külvilágba, és így elviszi az értelem világából származó jelentéseket, de a szenvedést is elviszi, amennyiben a tudat az ellentmondás foglya.
A megjelenítésnek köszönhető az, hogy a pszichikai energia töltései mozognak, melyek mozgatják a testet. A megjelenítés tere bizonyos részében elhelyezett megjelenítés az, ami beindítja a test cselekvését. Ezek a megjelenítések a tudat szintézisei, szintézisei mindannak, ami a belső világban történik, és létrehozzák az ábrándokat, melyek a testet a külvilág felé mozgatják. A tudat e szintézise tartalmazza képekké fordítva az egész pszichofizikai feszültségrendszert. Ezekben a feszültségrendszerekben megtalálhatóak az alapvető életösztönök is a félelmeinkkel együtt. Mindez megjelenítésekben összegződik, és ezek mozgatják a testet. De a feszültségrendszerek mellett lefordulnak a tudatban azok a jelek is, melyek a tudat azon részeiből származnak, melyek túl vannak a megjelenítésen; ezek nem megjeleníthető régiók, és ha a tudat megérinti ezeket, akkor ezek eredményezik a rendkívüli tapasztalatokat, melyeket megindultságként, teljes megértésként, örökkévalóságként fordítunk le.
Ezek olyan értelmek, melyek megjelenítésekben összegződnek a tudat számára, és egyre hajtják előre az emberi sorsot. Ezek az értelmek feltolulnak, hogy megnyilvánulhassanak a külvilágban.
De miről beszélünk, amikor a külvilágról beszélünk? A külvilág nem a dolgok világa, hanem alapvetően az emberek világa, a többi szándék, a többi ember belső világának kivetülése. Ezért, amikor a tudat-világ struktúráról beszélünk, akkor a többi tudattal alkotott struktúráról van szó, mely tudatok rajtam kívül vannak, rajtam kívül vannak a teret illetően, de azok a tudatok is részei ennek a struktúrának, melyek az én időmön kívül vannak, mivel a korábbi generációk belső világának kivetüléséről is szó van. Amikor azt mondjuk, hogy a tudat a belső világot a külvilág felé viszi úgy, hogy módosítja azt, akkor az emberi világ átalakításáról beszélünk.
Tehát az Értelem olyan tapasztalat, melyhez a belső tekintet felébresztésén keresztül lehet eljutni, olyan tapasztalat, mely a bensőnkben, a tudat mélyén található; ez a tapasztalat túl van azon, ami megjeleníthető, és a tudat megjelenítéssé fordítja le azt; ez a megjelenítés olyan értelmekből tevődik össze, melyek a cselekvést a külvilág, a többi ember világa felé hajtják.
Kik a többi emberek? Az, ami emberi, a szabadság impulzusa, mely önmagát keresi, és ezért az anyagot, az életet, a tudatot, majd egy következő lépésben önmaga és az értelem tudatosságát. A belső tekintet lágyan felébred, megfigyel, és feltűnik a reggeli nap. Ki vagy te, ha nem ugyanaz a szabadság, mely elviszi az értelmet, a létezést a világba, az én világomba, mindenki világába. Bárcsak nem szakítaná meg az ellentmondás a cselekedetedet, sem az enyémet, hogy megnyilvánuljon az értelem a világunkban, és emberivé tegye azt.
Egy utolsó elmélkedés. Az evolúciós ugrás a tudatban akkor lesz lehetséges, ha igazolni tudjuk azt saját magunk és azon csoportok tapasztalatai alapján, akik ebbe az irányba tevékenykednek. Nem hiszem, hogy lesz erre lehetőségünk, ha ezt a keresést egyéni vagy elszigetelt feladatként fogjuk fel. Tudjuk, hogy az Erővel, a szellemi energiával való munka esetében – mely nagyon fontos tapasztalat mindehhez – nagyobb a töltés, amikor közösségben végezzük; tudjuk, hogy ezek a munkák szinkron jelenségeket (szinkronicitást) eredményeznek, melyek rengeteg embert inspirálnak, akik szintén részt vesznek a tapasztalatban, még ha nem is képzettek ebben a fajta meditációban. Másrészről a Föld emberivé tételének terve vagy egy Egyetemes emberi nemzet létrehozása olyan összetartó képek, melyek képesek irányt adni az egyéni cselekvésnek vagy bármely kultúra cselekvésének anélkül, hogy megzavarná az egyedi hiteket, és így lehetővé teszi, hogy újra megtaláljunk egy mély és egyetemes értelmet, amit kifejezhetünk a világban.
Dario Ergas
A Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjai, Attigliano
Olaszország, 2011. május 20.
